Prológus

Szia! Nagyon örülök, hogy benézel hozzám! Nem szeretném sokáig húzni a szót, így csak annyit mondok el, hogy a történet megértésének érdekében a prológust Harry szemszögéből írom, de a többi már Lou lesz. Az első pár rész 3-4 naponta érkezik, de később szépen beáll a heti rendszerezésbe. Jó olvasást!

~Harry~

Becsúsztatom farzsebembe a telefont, majd kiszállok a frissen lakozott fekete Range Rover-emből. Még mindig nem tudom, miért kellett ilyen sürgősen ide jönnöm. Ide, ahol 17 évig néztem, ahogy édesanyám haja szálanként hull ki. Ide, ahonnan vérző orral menekültem egy-egy részeges estéjén anyámnak. Napközben soha nem volt itthon, éjszaka is csak ritkán. Kemény nő volt és erős. Azért gondolok erre múlt időben, mert mára teljesen legyengítette a rák. Gondolat menetemet egy hangos sikítás zavarja meg. Kapkodva ugrálok fel az omladozó lépcsőfokokon és rontok be a házba, követve a kétségbe esett hangot. Anyám a kanapé lábánál fekszik, az oldalát szorongatva. Felsegítem őt, de ahogy hozzá érek hangosan felszisszen.

- Az istenért! Megmondtam, hogy be kéne, vigyelek a kórházba. - mondom idegesen.

- Nem szeretnék veszekedni az utolsó napjaimban, ahogy azt sem szeretném, hogy itt legyél amikor...tudod. - gyűlnek könnyek szemeibe. - Csak vidd el ezt és senkinek ne beszélj róla, kérlek. -  nyom a kezembe egy chip-et. Rögtön felismerem, annyiszor láttam már a hadiszállás falára felragasztott képeken.

- Te...Te a Q12-es tagja vagy?! Hogy?! Miért?! Tisztában vagy vele, hogy Nagy Britannia maffiáinak kilencven százaléka az életedet akarja?! Te nem vagy normális! - köpöm a szavakat idegesen.

- Harry, honnan tudsz a Q12-ről?

- Onnan, hogy ez a chip a mi egységünk kiiktatásának tervét tartalmazza! Nem elég, hogy a gyerekkorom, de az egész életem tönkre teszed. Ezt most eltüntetem, mert Liam bemérte a helyét és ő könyörtelenül kinyírna! Szerencséd, hogy én vagyok a fiad. - mondom, majd elrohanok. Bepattanok a kocsiba és a gázra taposva elhajtok. Útközben a parkoló autókat kémlelem, a tökéletes áldozaté után kutatva. Mikor már húsz perce hajtok, megpillantok egy BMW 2-es, fehér kabriót, ami valószínűleg egy újgazdag üzletemberé. Leparkoltam mellette, majd áthajítottam a chipet, ami így az anyós ülés alá esett...

-2 órával később-

A telefonom csörgésére ébredtem. A nyakam eszméletlenül fájt, hála a kényelmetlen autóülésemnek.

- Mond! - húztam el a zöld fogadás jelet a képernyőn. 

- Elkaptuk a szállítót, gyere a gyárépületekhez!

- Azonnal ott vagyok. - bontottam a vonalat. Útközben azon gondolkodtam, vajon miért ment bele anyám, hogy segít a Q12-esnek. Biztos tudta, hogy ezzel az életét teheti kockára. Bármennyi szörnyűséget tett ellenem, ő akkor is az anyám és kötelességem megvédeni, még akkor is, ha ehhez egy ártatlant kell használnom. A gyár kőfalai mögé kanyarodva megállítottam a kocsit és kiszálltam. Ahogy közeledtem a bejárat felé, egyre jobban hallottam a bentről jövő kiáltásokat és még a párbeszédből is ki-ki tudtam venni néhány szót.

- De én nem...

- Ne hazudj! - rivallt rá, Ni. Beléptem és először csak egy meggyötört test árnyékát pillantottam meg. Ahogy közelebb léptem, észrevettem a lábánál heverő vértócsát.

- Eldöntöttétek...? - Tudtam, tudják, hogy az életben maradására gondolok.

- Nem tudjuk még. Bár tagad mindent és a kis szöszit már nagyon idegesíti. - mutatott Niall-re, aki a fegyverét szorongatva járkált fel-alá az üvegszilánkokon. 

- Kifaggatom. - mondtam, majd minden haragomat összegyűjtve próbáltam ijesztő és elszánt arcot vágni. Még közelebb léptem így már az arca sem volt árnyékban. Lassan, lentről felfelé haladva néztem végig rajta, ezzel is fokozva a feszültséget. Végig vezettem tekintetem megkötözött bokáján, térdénél szakadt szűk farmerján, vérző combján, a hasánál lévő késvágás nyomán, a kék-lila foltokon a nyakán, majd arcára pillantottam. Elvesztem. Kékségei rabul ejtettek és úgy éreztem mindig is ismertem Őt...